Bevezető a tudományos‑fantasztikus irodalomhoz
L. Ron Hubbard írása
(folytatás)

Amikor a sci‑fit keverjük a fantasyval, nem kapunk tiszta műfajt. Ez a kettő – egy professzionális író számára – két külön műfaj. Úgy látom, hogy manapság van némi hajlam a keverésükre, az eredményt pedig úgy emlegetik, mint „kreatív irodalom”. Tulajdonképpen nem keverednek jól: a tudományos‑fantasztikus műnek ahhoz, hogy hihető legyen, valamilyen fokú megvalósíthatóságot kell tartalmaznia; a fantasynak semmi sem szab korlátokat. A tudományos‑fantasztikus művek írásakor az írónak ügyelnie kell bizonyos dolgokra; fantasyt írni olyan könnyű, mint a parkban sétálni. (A fantasyban megtörténhet, hogy nincs kard a fickónál; majd hopp, máris egy bűvös kard van a kezében.) Ez nem azt jelenti, hogy az egyik jobb, mint a másik. Egyszerűen csak szakmai szempontból nagyon eltérő dolgok.

De ez még nem minden: a tudományos‑fantasztikus irodalomnak, különösen az aranykorában, volt egy küldetése. Persze nem nyilatkozhatok az akkori barátaim nevében. De a Campbell‑lel és a kor más íróival folytatott beszélgetésekből az embernek az a határozott benyomása alakult ki, hogy ezek az emberek nagyon keményen dolgoztak azon, hogy az Embert eljuttassák a csillagokba.

A korszak kezdetén a tudományos‑fantasztikus műfajt az irodalom egyfajta csúf mostohagyerekének tartották. De ami rosszabb, maga a tudomány sem kapta meg azt a figyelmet, azokat a pénzadományokat vagy azt a kormányzati támogatást, amelyet meg kellett volna kapnia. Rengeteg érdeklődésre és követelésre volt szükség a nagyközönség részéről, mire a politikusok biztosították egy dolog beindításához a szükséges pénzügyi támogatást.

Campbell írócsapata igencsak kiemelkedő volt. Nagyon híres írok alkották. Ezek az emberek javítottak a műfaj irodalmi minőségén. És ők indították be a tárgy népszerűségének rohamos növekedését.

Emlékszem, hogy nagyjából egy évvel az aranykor kezdete után elmentem az egyik neves egyetem természettudományi karára. Néhány sejttani adatra volt szükségem a saját komolyabb kutatásaimhoz. Udvariasan fogadtak, és sorban kaptam a referenciákat, amikor észrevettem, hogy a terem fokozatosan egyre jobban megtelik. És nem tanulókkal, hanem professzorokkal és dékánokkal. Az irodákban körbejárt a hír, hogy ki van a biológia tanszéken, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy szélesen mosolygó arcokhoz tartozó kinyújtott kezeket szorongatok. És mit akartak tudni? Hogy mit gondolok erről vagy arról a történetről. És hogy láttam‑e mostanában ezt vagy azt az írót. És hogy hogy van Campbell.

Volt saját irodalmuk! A sci‑fi!

És büszkék voltak rá!

A II. világháború előtt és után egy ideig folyamatosan kapcsolatban álltam a tudósok új generációjával, azokkal a fickókkal, akik a bombát építették, és akik épp akkor kezdtek ismerkedni a rakétákkal. Mindnyájan sci‑fi rajongók voltak. És a legjobb tudósok között sokan voltak olyanok is, akik mellékesen tudományos‑fantasztikus művek írásával is foglalkoztak.

1945‑ben részt vettem egy találkozón, amelyen régi tudósok és a tudományos‑fantasztikus irodalom barátai voltak jelen. A találkozó kedves barátom, az utánozhatatlan Bob Heinlein otthonában zajlott. És tudják, mi volt napirenden a találkozón? Hogy hogyan tudnák az Embert elég gyorsan kijuttatni az űrbe ahhoz, hogy elvonják a figyelmét arról, hogy tovább háborúzzon a Földön. És ezek olyan fickók voltak, akikre hallgatott a kormány, és akiknek megvolt ehhez a tekintélyük! Közel járunk ahhoz, hogy ezt meg is valósítsuk. A tudósok kijuttatták az embert az űrbe, és ebben egy ideig még az oroszok is együttműködtek.

Az Ember nem élheti tovább abban a naiv hitben az életét, hogy minden véletlenül történik, hogy az események egyszerűen egymást követik, hogy a dolgoknak van egy természetes rendje, és hogy a végén valahogy minden jól fog elsülni. Ez nem tudomány. Ez sors, kiszmet, és már vissza is kerültünk a fantasy világába. Nem, a dolgok meg vannak tervezve. A tudományos‑fantasztikus irodalom aranykora, amely Campbell‑lel és az Astounding Science Fictionnel kezdődött, elegendő érdeklődést és olvasóközönséget gyűjtött össze ahhoz, hogy segítsen kijuttatni az Embert az űrbe. Ma a vezető tudósokat hallhatják úgy beszélni, ahogy mi beszéltünk a találkozóinkon, oly sok évvel ezelőtt.

Campbell elérte a célt, amelyet kitűzött maga elé. Ameddig mellette volt az első felesége, és mások, akik emlékeztették arra, hogy a tudomány az emberekért van, hogy haszontalan dolog gépeket csak a gépek kedvéért kiküldeni, és hogy nincs értelme kimenni az űrbe, hacsak a küldetésnek nincs valamilyen köze az emberekhez is, addig sikeres volt. Ugyanis egészen zseniális ember, nagyszerű és nagyon türelmes szerkesztő volt. Miután 1949‑ben elveszítette első feleségét, Doñát – aki hozzáment George O. Smithhez –, és miután már nem voltak olyan tanácsadói, akik elérték volna, hogy megtartsa a történeteiben az embereket, és amikor már nem volt körülötte a régi, eredeti írógárdája, hagyta a magazint visszaesni, és amikor végül átnevezték Analogra, Campbell uralkodása véget is ért. De az aranykor már beindította a dolgokat. Campbell tehát végül is győzött.

Amikor belefogtam ennek a regénynek a megírásába, tisztán tudományos‑fantasztikus művet akartam írni. És nem a régi hagyományok szerint. Az írás formája és stílusa változott, így naprakésszé kellett tennem magam, és modernizálnom kellett a stílust és a sémákat. Csak hogy megmutassam, hogy a sci‑fi nem egy bizonyos cselekménytípus miatt sci‑fi, ebben a regényben gyakorlatilag minden lehetséges történettípus jelen van – detektív‑, kémtörténet, kalandregény, western, szerelmes történet, légi csata, és még sorolhatnám. Minden, a fantasyt kivéve; az nincs benne. A „tudományos” kifejezés magában foglalja a közgazdaságtant, a szociológiát és az orvostudományt is, amikor ezek anyagi dolgokhoz kapcsolódnak. Tehát ezek is szerepet kapnak a könyvben.

Amikor az ember magazinoknak ír, a szerkesztők (a magazinformátum miatt) arra kényszerítik, hogy pontosan meghatározott hosszúságban írjon. Én mindig képes voltam erre – ez valamiféle érzék. De most eldöntöttem, hogy nem hagyok ki semmit, és hogy szabad folyást engedek a történetnek, mindaddig, amíg a tempó megmarad. Úgyhogy lehet, hogy a végén a valaha írt legnagyobb sf‑regényt írtam, már ami a hosszát illeti. A szakértők – és van belőlük jó néhány – ellenőrizhetik, hogy ez így van‑e.

Az olvasóim közül néhányan talán csodálkoznak, hogy a komolyabb témáimat miért nem vettem bele ebbe a könyvbe. Nem azért hagytam ki, mert nem tartom fontosnak őket. Csak arról van szó, hogy feltettem a professzionális írói kalapom. Ezenkívül azt sem akartam, hogy bárki azt gondolja, hogy a komolyabb tevékenységeimet így akarom népszerűsíteni.

Vannak olyanok, akik majd rápillantanak erre a könyvre, és azt mondják: „Na ugye! Mi megmondtuk, hogy csak egy sci‑fi író!” Nos, annak az írócsapatnak a tagjaként, amely segített az Embert elindítani a csillagok felé, nagyon büszke vagyok arra, hogy sci‑fi íróként is ismernek. Műholdak keringenek az űrben, az Ember otthagyta a lábnyomát a Holdon, szondákat küldünk a bolygók felé, nem igaz? Valakinek meg kellett álmodnia az álmot, és jó sok, az aranykor és a későbbi idők íróihoz hasonló valakinek kellett borzasztó sok ember érdeklődését felkeltenie, hogy mindez valósággá válhasson.

Remélem, hogy élvezik majd ezt a regényt. Ez az egyetlen olyan, amelyet a magam örömére írtam. Ez egyben a múzsákkal kötött házasságom ötvenéves évfordulójának megünneplése. Ötven éve vagyok az írói pályán: 1930–1980.

És régi profiként biztosíthatom Önöket arról, hogy ez tisztán tudományos‑fantasztikus irodalom. Nem fantasy. Pontosan követi a műfaj szabályait. A tudomány az emberekért van. Ahogy a tudományos‑fantasztikus irodalom is.

Vigyázz,

kész,

rajt!

– L. Ron Hubbard, 1980 októbere