A Scientology összefoglalása tudósok számára Értekezés arról, hogy milyen nehézségekkel jár
a humán tudományok területén végzett kutatás L. Ron Hubbard írása
a humán tudományok területén végzett kutatás
Az 1969 márciusában írott „A Scientology összefoglalása tudósok számára”
nemcsak a humán tudományok területén alkalmazott
tudományos kutatás nehézségeibe nyújt betekintést,
hanem arról is beszámol, hogy L. Ron Hubbard
hogyan kerekedett felül ezeken a Scientology kifejlesztése során.
Amikor ezt írom (1969‑ben), már nagyjából harmincnyolc éve folytatom az élettel és a humán tudományokkal kapcsolatos alapkutatásokat. Ez alapvető kutatás, és ugyanarról a tőről fakad, mint a korai filozófusok erőfeszítései: kísérlet az élet azonosítására anyagtól független dologként, amely az anyagi világgal és formákkal társul, amely tárgykörökkel alapvető és fejlett tudományok foglalkoznak. A különbség annyi, hogy a kutatást a tudományos módszertan szemszögéből végeztem, amelyben képzett vagyok.
A tárgy valójában túlságosan ismeretlen volt, és nem rendelkezett megfelelő terminológiával ahhoz, hogy egyértelmű elnevezéssel rendelkezzen. Azért mondom, hogy ismeretlen volt, mert határozott kudarcot vallott abban, hogy lépést tartson a természettudományokkal, és ezek ráadásul tényleges fenyegetést jelentettek rá nézve. Például úgy találjuk, hogy a természettudományokkal foglalkozó tudósok tiltakozása azon alapul, hogy a fizika gondatlan alkalmazásával kárt tesznek az életben, illetve visszaélést követnek el vele kapcsolatban, vagy kihasználják (Science and Survival [Tudomány és túlélés] Barry Commoner tollából).
Ahhoz, hogy megvédjünk valamit, tudnunk kell, hogy mi az. Tudományos értelemben kell tudnunk, hogy mi az. A DNS‑sel kapcsolatos biológiai elméletek az élet és az anyag összetételére vonatkoznak, és minden az irányú erőfeszítés, hogy elérjük, hogy az anyag életet hozzon létre, ezidáig kudarcot vallott.
Ezt a minden érdeklődési körben, minden védelemre tett erőfeszítésben, minden „tudományos eredményben” közös nevezőt nem vizsgálták meg korábban, és nem létezett olyan, bármennyire is logikus elnevezés, amely tiszta és előre jelezhető eredményekhez vezetett volna. Bergson „élan vital”‑ja és más merész filozófiai próbálkozások nem feleltek meg annak, amit ebben a században rendezett, kontrollált tudományos módszertannak tekintünk. A vélekedés és a tekintély silány alapkő ahhoz, hogy minden előrejelzést ezekre alapozzunk.
Mivel nem létezett egy átfogó valódi név a tárgykörre, természetesen képzést is lehetetlen volt kapni belőle. A válaszok nem létezhettek az ismert területeken, hiszen az identitásán túl a jellemzői is ismeretlenek voltak.
Mindent elvégeztem, ami csak elérhető volt az egyetemen a matematikával és a fizikával kapcsolatban. Utána viszont meg kellett állnom, főleg további tanulmányozható tudományos tárgyak hiányában. Emlékszem, hogy az elvégzendő kutatási tervvel kapcsolatban akkor alakult ki bennem szilárd elképzelés, amikor felfedeztem, hogy az egyetemen oktatott pszichológia és filozófia nem alkalmas arra a kutatási feladatra, amelyet a fejembe vettem, hiszen egyik területen sem találtam egyetlen olyan hallgatót vagy professzort sem, aki tanulmányozta volna a modern matematikát vagy fizikát, vagy használta volna azt a tudományos módszertant, amelyet a képzésem eredményeként én tudományos módszertannak tekintettem, és aki – amennyire meg tudtam állapítani – beismerte volna a logikai (matematikai) hibákat, amelyeket ezekben a tárgyakban találtam. A természettudós a maga rendezett világában el sem hinné, milyen zűrzavar uralkodott a humán tudományok területén.
Tehát útra keltem egy expedícióval, és elkezdtem tanulmányozni az Életet. A primitív kultúrák jó kiindulópontnak tűntek.
Egyetlen modern kutató sem került soha szembe ennyi ellentmondó adattal vagy témakörrel, és köztük ilyen kevés eredménnyel.
A természettudományok rohamos fejlődése az elmúlt évszázad folyamán (ami már akkor is folyamatosan gyorsult) nyilvánvalóvá tette, hogy a természettudományok túl fogják szárnyalni, sőt le fogják hengerelni a humán tudományként ismert területeket. És ez be is bizonyosodott.
A kutatásokat ráadásul a háború előtti időszak teljes kutatási ösztöndíj‑ és pénzhiánya közepette végeztem, úgyhogy ennek teljes pénzügyi hátterét is magamnak kellett előteremtenem. Főként írással és mozifilmekkel oldottam ezt meg, és nagyon sikeres voltam ebben, legalábbis elég sikeres ahhoz, hogy fedezni tudjam egyéb tevékenységeim költségeit.
Az 1930‑as évek végén egy, a tárgy területén elért áttörés után írtam egy könyvet, ám a könyv soha nem jelent meg.
Végül a humán tudományok tükörlabirintusain és merő ködén keresztül visszatértem a kiindulóponthoz, és sejttannal foglalkoztam. A túlhajszolt, stresszes élet által meghagyott futó pillanatokban kellett a témát tanulmányoznom. Találtam néhány nyomra vezető jelet a sejtszintű emlékezéshez és a szokásminták megőrzéséhez, és előálltam egy elmélettel az emlékek molekulákban történő tárolásával kapcsolatban is, amelyet aztán mint lehetetlent elvetettem. Ezzel az elmélettel még mindig találkozhatunk itt‑ott.
A könyvvel kapcsolatos pletykák és bizonyos cikkek felhívták rám a Szovjetunió figyelmét (az Amtorgon keresztül), ahonnan kutatási ajánlatot kaptam. Mivel ennek sajnos az volt a feltétele, hogy a Szovjetunióba utazzak (ami akkor még divatos dolog volt), és egy olyan rendszert vártak tőlem, amellyel az ottani munkások munka‑képességét lehetett volna mérni, kénytelen voltam elutasítani az ajánlatot. Ez szerencsés volt, mert 1939‑et írtunk.
Ideológiai megfontolások és emberek jobb kontrollálása vagy igába hajtása nem szerepelt a munka‑programomban.